Nyiszi Nyuszi és a Locsifecsi Fatönk

Valamikor réges-régen, egy messzi-messzi országban élt egy esztelen király, aki elhatározta, hogy birodalmában ő lesz az egyetlen ember, aki ért a varázslás művészetéhez.

Hogy célját elérje, meghagyta hadvezérének, hogy állítson fel egy boszorkányvadász sereget, akik mellé egy falka vérszomjas, fekete kopót is rendelt. Egyszersmind parancsba adta, hogy birodalma minden falvában és városában tegyék közhírré: a király varázslást kíván tanulni, és oktatót keres.

A feladatra egyetlen igazi boszorkány vagy varázsló sem mert jelentkezni; inkább elbujdokoltak, nehogy rájuk találjon a boszorkányvadászok serege.

Akadt azonban egy ravasz sarlatán, aki varázstalan volt ugyan, de úgy okoskodott, ha ügyes, most gyorsan meggazdagodhat. Jelentkezett hát a királynál, kivételes képességű mágusnak adva ki magát. Bemutatott néhány egyszerű bűvészmutatványt, amelyekkel sikerült meggyőznie az esztelen királyt, aki nyomban megtette őt udvari főmágusnak és királyi magántanárnak.

A sarlatán először is kért egy erszény aranyat hogy, mint mondta, pálcákat és varázsszereket vásárolhasson. Igényelt továbbá számos jókora rubintkövet gyógyító bűbájok szórásához, valamint ezüstserlegeket bájitalok érlelésére és tárolására. Mindezen kincseket meg is kapta az esztelen királytól.

A sarlatán gondosan elrejtette szerzeményeit a házában, majd visszatért a királyi palota kertjébe.

Nem sejtette, hogy gyanakvó szemek figyelik: jövés-menése feltűnt egy öregasszonynak, aki a palotakert szélén, egy kunyhóban lakott. Ez az asszony, akit mindenki csak Nyiszi néven ismert, mosónő volt; ő gondoskodott róla, hogy a palotabelieknek mindig legyen puha, fehér és illatos ágyneműjük. Nyiszi a száradó lepedők mögül kilesve látta, amint a sarlatán letör két ágat a királyi kert egyik fájáról, majd besiet a palotába.

A sarlatán átadta a királynak az egyik ágat, bámulatos erejű varázspálcának nevezte azt.

- De csak akkor fog működni a kezedben – figyelmeztette a királyt -, ha méltó vagy rá.

A sarlatán és az esztelen király minden reggel kivonultak a palotakertbe, ahol aztán hadonásztak az ágakkal, és badarságokat harsogtak az ég felé. A sarlatán ravasz volt: további bűvészmutatványokkal elejét vette, hogy a király kételkedni kezdjen udvari főmágusa képességeiben, vagy akár a pálcákban, melyekért oly sok aranyat fizetett.

Egyik reggel, mikor a sarlatán és a király szokás szerint faágaikat lengették, köröket róva szökdécseltek, és értelmetlen rigmusokat kántáltak, hangos kacagás ütötte meg a király fülét. Nyiszi, a mosónő, kunyhója ablakából nézte a királyt és a sarlatánt, s úgy rázta a nevetés, hogy hamarosan el is tűnt az ablakból, mert már a lábán sem bírt megállni.

A király abbahagyta a szökdécselést meg a hadonászást, és bosszúság ült ki az arcára.

- Uralkodóhoz méltatlan látványt nyújthatok, ha az öreg mosónő így nevet rajtam – szólt. – mikor állhatok végre alattvalóim elé, hogy bemutassam nekik varázslótudományomat?

A ravasz oktató igyekezett megnyugtatni tanítványát, bizonygatta neki, hogy nemsokára lélegzetelállító mágusmutatványok tudója lesz, de Nyiszi kacagása mélyebb sebet ejtett az esztelen király lelkén, mint azt a sarlatán képzelte.

- Holnap összehívjuk az udvart – jelentette ki a király -, hogy megcsodálják felséges uruk varázslóművészetét!

A sarlatán most már belátta, hogy itt az ideje fogni a zsákmányt és kereket oldani.

- Jaj, felség, az semmiképp nem jó! Elfelejtettem szólni felségednek, hogy holnap hosszú utazásra kell indulnom…

- Ha az engedélyem nélkül el mered hagyni a palotát, boszorkányvadászaimat és kopóikat küldöm utánad! Holnap reggel segítesz nekem varázslatokkal elkápráztatni az urakat és hölgyeket, s ha bárki kinevet engem, a fejeddel fizetsz!

E szavakkal a haragvó király visszacsörtetett a palotába, s a megrettent sarlatán magára maradt a kertben. Hiába minden ravaszság, gondolta, most nincs menekvés, hisz el nem futhat, segíteni meg nem tud a királynak, hisz ő sem ért a varázsláshoz.
Hogy félelmét s dühét levezesse, elindult Nyiszi, a mosónő kunyhója felé. Belesett az ablakon, s látta, hogy az öregasszony az asztalánál ül, és egy pálcát fényesít, míg a sarokban a király lepedői önmagukat mossák egy dézsában.

A sarlatán ebből rögtön tudta, hogy Nyiszi igazi boszorkány, s így a veszedelemből, amibe taszította, ki is mentheti őt.

- Banya! – rivallt rá az öregasszonyra. – A kacagásod az életembe kerülhet! Ha nem segítesz rajtam, bevádollak, hogy boszorka vagy, s akkor a király ebei téged fognak széttépni, nem engem!

A vén Nyiszi rámosolygott a sarlatánra, és megígérte neki, hogy mindent megtesz érte, ami a hatalmában áll.

A sarlatán utasította őt, hogy a másnapi bemutatón bújjon el egy bokorban, s a király tudta nélkül hajtsa végre helyette a varázslatokat. Nyiszi rábólintott a tervre, de volt egy kérdése:

- Mi lesz uram, ha a király olyan varázslattal próbálkozik, amit én sem tudok végrehajtani?

A sarlatán gúnyosan felhorkant.

- Varázserőd messze meghaladja annak az ostoba királynak a képzeletét – jelentette ki, azzal sarkon fordult, s furfangos eszét áldva visszatért a palotába.

Másnap reggel a birodalom nemes urai és hölgyei mind a palotakertbe gyűltek. A király, oldalán a sarlatánnal, a felállított emelvényre lépett.

- Először is eltűntetem e hölgy fejfedőjét! – harsogta, s a sarlatántól kapott ággal az egyik nemes hölgyre mutatott.

A közeli bokorban megbúvó Nyiszi rászegezte pálcáját a hölgy fejfedőjére, és eltüntette azt. A nézősereg az álmélkodás és csodálat hangjait hallatta, s tapssal dicsérte a büszke uralkodót.
- Most pedig röptetni fogom azt a lovat! – kiáltotta a király, saját paripája felé suhintva az ággal.

Nyiszi rászegezte pálcáját a lóra, s az a levegőbe emelkedett.

A sokaság még jobban elámult, s ujjongva éltette a mágus-királyt.

- Most pedig…

A király újabb ötletet keresve körülnézett. Ekkor előlépett a boszorkányvadászok seregének főkapitánya.

- Felség – szólt -, Szablya kutyád mérges varangyot evett, és ma reggelre megdöglött. Kérlek, támaszd fel, felség, pálcád erejével!

Azzal a főkapitány az emelvényre helyezte a legnagyobb boszorkányvadász kopó tetemét.

Az eszetlen király a döglött kutya felé suhintott az ággal. A bokorban megbúvó Nyiszi azonban csak mosolygott. Meg se mozdította pálcáját, hisz nincs oly varázs, ami a holtaknak életet adhat.

A kutya nem mozdult, és a nézősereg előbb sugdolózni, majd kuncogni kezdett. Immár gyanították, hogy a király első két mutatványa is szemfényvesztés volt csupán.

- Miért nem sikerült?! – rivallt rá a király a sarlatánra, aki félelmében utolsó kibúvójához folyamodott.

- Nézd, felség, nézd! – kiáltotta arra a bokorra mutatva, amelyikben Nyiszi kuporgott. – Ott a tettes! Egy alattomos boszorkány, aki saját gonosz ártásával elveszi varázsod erejét! Kapjátok el! Ejtsétek foglyul!

Nyiszi menekülőre fogta a dolgot. A boszorkányvadászok egész serege a nyomába eredt, s a varázslóvérre szomjazó kopókat is ráuszították. Egy alacsony sövényhez érve azonban a kis öregasszony eltűnt, s a király, a sarlatán és az udvaroncok odaérve azt látták, hogy az ebek egy hajlott törzsű vén fa körül ugatnak és kaparnak.

- Fává változott! – harsogta a sarlatán, s attól tartva, hogy Nyiszi visszaváltozik emberré, és elárulja őt, hozzátette: - Vágasd ki a fát, felség! Nem érdemel jobbat a gonosz boszorkány!

Nyomban fejszét kerítettek, s a vén fát a főurak és a sarlatán ujjongása közepette kidöntötték.

Hanem mikor az udvar népe elindult vissza a palota felé, egy felharsanó kacaj megtorpanásra késztette őket.

- Bolondok! – hallatszott Nyiszi hangja a fatönkből. – Se boszorkányt, se varázslót nem tudtok megölni úgy, hogy kettévágjátok! Fogjátok a fejszét, s ha nem hisztek nekem, hasítsátok kétfelé az udvari főmágust!

A boszorkányvadászok seregének főkapitánya már emelte is a fejszét, hogy elvégezze a kísérletet, de a sarlatán ekkor térdre roskadt, irgalomért könyörgött, és bevallotta minden álnokságát. Mikor elhurcolták, hogy tömlöcbe vessék, a fatönk az előbbinél is harsányabb kacajra fakadt.

- Kettévágtál egy boszorkányt, s ezzel szörnyű átkot szabadítottál birodalmadra! – kiáltott rá a megrettent királyra. – Mától minden gazságot, amit a többi boszorkány és varázsló ellen elkövetsz, fejszecsapásként érzel majd az oldaladban, mígnem azt kívánod majd, bár belehalhatnál!

Erre a király is térdre rogyott, és megígérte a fatönknek, hogy nyomban rendeletet ad ki birodalma minden boszorkányának és varázslójának védelmére, s biztosítja nekik a mágia szabad gyakorlásának jogát.

- Nagyon helyes – mondta a fatönk -, de még Nyiszit is ki kell engesztelned.

- Bármire kész vagyok, bármire! – fogadkozott az esztelen király, kezét tördelve a fatönk előtt.

- Helyezd el rajtam Nyiszi szobrát – parancsolta a fatönk -, így állíts emléket szegény mosónődnek, és emlékeztetőt magadnak, hogy sose feledd esztelenségedet!

A király ebbe is beleegyezett; megígérte, hogy birodalma legjobb szobrászát bízza meg, és aranyból készítteti el a szobrot. Ezek után a megszégyenült király a fatönk kacagásától kísérve a nemes urakkal és hölgyekkel együtt visszatért a palotába.

Mikor a kert elnéptelenedett, a fatönk gyökerei közti üregből kikászálódott egy hosszú bajszú, szívós, öreg nyúl, foga között egy varázspálcával. Nyiszi nyuszi kiugrált a palotakertből, messzi vidékre vándorolt, és azóta egyetlen boszorkány vagy varázsló sem szenvedett üldöztetést a birodalomban.

~¤~ Vissza a Menübe! ~¤~

~¤~ Vissza a Főoldalra! ~¤~